Évközi idő

AZ ÉVKÖZI IDŐ

A Vízkereszt és Hamvazószerda, valamint Pünkösd és a következő Ádvent közti összesen 34 hetet évközi időnek nevezzük. A liturgikus ruhák színe ebben az időszakban zöld. Az évközi időnek nincs olyan határozottan körülírt tartalma, mint az ünnepi időszakoknak, de egyes szakaszai azért finoman igazodnak bizonyos gondolatok és hangulatok váltakozásához. A Vízkereszt utáni néhány hét még a Karácsony fényében ragyog.
Örvendünk, hogy a mindenség Királya, Krisztus közénk jött, hogy irgalmasságában megemlékezett rólunk és gyógyítani akar minket. A nagyböjt előtti hetekre már árnyék borul: jobban átéljük az ember esendőségét, nyomorúságát, a bűn és a világ szorongatásait, Istenhez kiáltunk segítségért, fényességért. A Pünkösd utáni néhány hónap az Egyház földi vándorlásának idejét idézi föl: Pünkösd és az Úr második eljövetele között húzódik az az időszak, amelyet mi igen hosszúnak érzünk, de amelyről Krisztus azt mondta: "Egy kis idő és nem láttok engem, és ismét egy kis idő és megláttok engem." Ennek a "kis időnek" sokféle, olykor ellentétes tényezőktől meghatározott tartalma jelenül meg e misékben: a húsvéti szabadításért való hálaadás, a bizalom, a kérés, a jóra való szándék felindítása, az Egyház javaiban való örvendezés, a bajok, szenvedések, történelmi viharok között a Mester segítségül hívása. Végül az őszi hónapokban - amikor a természet is a téli halál felé fordul, s november ünnepei is a végső dolgokra irányítják figyelmünket - újból szorongóbbá, várakozástelibbé válik az Egyház hangja. "Jaj, hosszúra nyúlik zarándokságom ideje" (119. zsolt.) - érzi, s az éber szolgák meg az okos szüzek várakozásával kezd készülni az Utolsó Napra.

TANÍTÁS A VASÁRNAPRÓL

Az ünnepi időkben annyira azok különleges tartalmára figyeltünk, hogy kevésbé vettük észre azt a misztériumot, melyet minden vasárnap közvetít nekünk. Most, az évközi időben figyeljünk föl e szent napnak, "az Úr napjának" ajándékára.

A vasárnap: az új Sabbat, a nyugalom napja. Isten a hetedik napon "megnyugodott" a teremtés művében, s e hetedik napot a nyugalom napjává, szent Sabbattá avatta. Azt akarta, hogy az ember, aki egész héten munkálkodik, e napot nyugalomban töltse és neki szentelje. Nem akarta, hogy az ember minden érdeklődése kimerüljön a munkában, önmagának és másoknak dolgoztatásában, a földi javak keresésében. Azt kívánta, hogy bölcsen megállapított ritmus szerint mindig megtérjünk az Úr nyugalmához, s ezzel önmagunk leglényegéhez, szívünk belsejéhez.

A vasárnap: az Úr napja. Az Isten egyben azt akarta, hogy a hat nap után, melyen a világot használjuk, "uralmunk alá hajtjuk", a hetedik napot őneki szenteljük, ezzel elismerjük az ő uralmát magunk fölött. A hetedik napon jobban átéljük gyermek-voltunkat, melyet az állandó "uralkodás" veszedelmesen elfeledtet. Bár minden idő Istené, azt akarta, hogy egy nap egészen és fenntartás nélkül az övé legyen, s e napnak kegyelmi ereje szentelje meg a munkanapokat is. A vasárnap: Isten temploma az időben.

A vasárnap: a feltámadás napja. A vasárnap a teremtés első napja volt, s ugyanezt a napot választotta Krisztus az újjáteremtésnek, az új életnek születésnapjává is: ezen a napon támadt fel.
Ezért "az Egyház minden héten egy napon, amit az Úr napjának ("dominica") neveznek, megemlékezik az Úr feltámadásáról" (II. Vatikáni Zsinat Liturgikus Konstitúció, 102.).

A vasárnap: az Egyház napja. Szünnapot mindenki tarthatna a hét bármely napján, s kiválaszthatna az imádság számára is tetszés szerinti napot. Az Egyház azonban azt akarja, hogy mindnyájunk számára ugyanazon nap legyen a nyugalom Istennek szentelt napja, hogy ne egyenként, hanem a megváltottak testvériségében, egy szent szolidaritásban, az eucharisztia ünnepélyes közös megünneplésével tartsuk meg az Úr napját. Az Egyház parancsa tehát, mely a vasárnap megszentelésére (munkaszünetre és misehallgatásra) int, nem szabadságunkat korlátozó rendelet, hanem nagy ajándék, mert biztosítja számunkra a közösségben való ünneplés minden gazdagságát.

A vasárnap: az örök Húsvét napja. A nyugalom napja az örök nyugalom napjának, a mennyei boldogságnak előképe a földi időben. Ahogy
a menny lesz az igazi és végleges templom, melynek földi előképe a mi templomunk, ugyanúgy a mennyben lesz örök Húsvétunk, örök Sabbatunk, örök Vasárnapunk, melynek nyugalmát és boldogságát előreízleljük a földi vasárnapban. "Ó milyek, s mekkorák azok a Szombatok, mikkel az ég örök udvara zeng s ragyog! Törteknek pihenés, bátraknak jutalom. Isten lesz minden, és mindenben Ő honol!" (Abelard himnusza, Babits M. ford.)

Hogyan tartsuk meg a vasárnapot? (Csanád B.: Vasárnapi elmélkedések alapján.)
1. Legyen ez valóban a nyugalom napja. Ha rohanó korunkban úgy érezzük, ez áldozatot jelent, hozzuk meg az áldozatot. A rendkívüli helyzetektől eltekintve ne végezzünk e napon nehéz testi munkát, ne zsúfoljunk olyan programokat e napra, melyek még jobban kifárasztanak, mint a hétköznapok, megakadályozzák a lélek felüdülését, sőt talán még a szentmisén való részvételt is.
2. A szentmisén való részvétel nem mellékes dolog, melyet a szabadon maradt időre beosztunk, hanem a nap központja, melyhez egyéb terveinket alkalmazzuk. Nem jó megoldás, ha valaki szombaton "letudja" misekötelezettségét, hogy vasárnap agyondolgozza vagy agyonunja magát. Komoly ok nélkül nem ajánljuk a vasárnapi mise elővételezését szombat estére, mert ez könnyen a vasárnapi ünneplés elsekélyesedésére vezet. Szolgáljon inkább a szombat esti vasárnap-kezdés előkészületül: a vasárnapi liturgia, olvasmányok átelmélkedése után átéltebben, gyümölcsözőbben veszünk részt a szentmisén.
3. Teljes, huszonnégyórás ünneplésben gondolkodjunk. Ősi keresztény szokás, hogy előző este vigíliát tartottak (nem a vasárnapi szentmise helyett, hanem annak előkészítésére). "Aki csak teheti, jöjjön el az esti és az éjszakai istentiszteletre, és imádkozzék Istenhez az egyházi közösségben bűnei bocsánatáért. Aki ezt nem tudja megtenni, legalább otthonában imádkozzék." (5. századi prédikációból.) Az Egyház kéri, hogy vasárnap délután lehetőleg vegyünk részt az ünnepélyes Vesperáson, melynek megtartását minden plébániatemplomban szorgalmazza.
4. A vasárnap a lélek napja. Használjuk fel vallási tudásunk növelésére (olvasás), műveltségünk, lelki gazdagságunk fejlesztésére (múzeumok, komolyzenei hangversenyek), szeretet-kötelékeink erősítésére (ünnepi családi étkezés, baráti és rokoniösszejövetelek).

A vasárnap és a hétköznapok. A vasárnap buzgó megtartását és a mindennapok keresztény megélését nem szabad egymással szembeállítani. A vasárnap segít hétköznapjainkat is szentebbé tenni, hétköznapjainkra is Húsvét fénye ragyog rá, az Egyházban tulajdonképpen minden nap Pászka, minden nap húsvét. A köznapokat a rendszeres imádsággal (különösen a szent zsolozsma végzésével) és minél gyakoribb, akár mindennapos misehallgatással szenteljük Istennek. Amikor egész életünket, a munkát, szenvedést,örömöket, nehézségeket, kísértéseket, bűnnel vívott küzdelmeket, az embertársakkal való érintkezés problémáit Isten kezéből fogadjuk el és neki fölajánljuk, amikor minden ügyünkben ellentmondás és okoskodás nélkül őrá bízzuk magun kat, akkor a keresztségben kapott általános papságunkat gyakoroljuk, mert a szentmisében mindezt Krisztus papi áldozatával egyesíthetjük. Így a köznapok a vasárnapból forrásoznak és ismét abba torkollnak.

Az énekek kiválasztása az évközi vasárnapokon

Az évközi időre 7 misekezdő Introitust és 7 áldozási éneket, Communiot tartalmaz énekkönyvünk (Éneklő Egyház - a szerk.). Közülük három szempont figyelembevételével választhatjuk ki a vasárnapi énekeket. a) A tételek eltérő gondolati és érzelmi köröket képviselnek, s a mise evangéliuma alapján keressük ki a hozzá legjobban illőt. b) A 7 tétel nagyjából követi az évközi idő előrehaladását, s e szerint az elsőt főként január hónapban, a másodikat februárban, a harmadikat június-júliusban, a negyediket augusztusban, az ötödiket szeptemberben, a hatodikat októberben, a hetediket novemberben énekelhetjük négy-négy vasárnapon át. c) Végül figyelembe lehet venni az adott közösség énektudását: az újonnan tanult tételeket gyakrabban ismételni, a már begyakorolt tételeket változatosabban alkalmazni.

Introitusok az évközi időre

I. Introitus OMNIS TERRA (65. zsolt. 4.)

65. zs.: Ujjongjatok az Istennek, minden / földek * zsoltárt zengjetek az ő fölséges / nevének. 2. Jöjjetek és lássátok az Isten / műveit * félelmetes, amit az emberek között / végbevitt. ANT. Dicsőség az Atyának és / Fiúnak * és Szentlélek / Istennek. Miképpen kezdetben vala, most és / mindenkor * és mindörökkön örökké / amen. ANT.

"Nem aluszik és el nem szunnyad, aki Izraelt -- az Egyházat és tagjait -- őrizi" (120. zsoltár). Miért ébreszti mégis énekünk az "alvó" Istent, mint egykor a bárkában a vihartól félő apostolok az alvó Krisztust? Valóban, az Egyház is, a keresztény lélek is néha úgy érzi, Isten végtelen távolságban van, tétlenül nézi küzdelmeinket. Elsősorban azért, mert Isten "megközelíthetetlen fényességben lakozik", s itt a földön csak a hit által látjuk öt. Másodsorban azért, mert amikor mibennünk elalszik Isten jelenlétének érzéke, akkor úgy érezzünk, mintha Isten lenne az, aki "elaludt" és távol van tőlünk. Harmadsorban: Isten néha a lelki sötétség, elhagyatottság éjszakájába vezeti Egyházát és a lelkeket is (ezt átérezte még a kereszten függő Üdvözítő is!), hogy próbára tegye hűségüket, s arra késztesse őket, hogy nagyobb hévvel ostromolják az ő irgalmát: "Kelj föl, s ne űzz el végleg!" Az Egyház, melytől semmi emberi nem idegen, elfogadja a léleknek ezt a nehéz helyzetét, s szent szavakkal énekként adja szájunkra. De ott a biztatás is: tapasztaljuk ugyan, hogy magunkban nem bízhatunk, de az egész üdvösségtörténet, amit atyáink, az apostolok beszéltek el nekünk, tanúsítja, hogy az Úr jobbja a mi gyözelmünk biztosítéka (zsoltárversek).

43. zs.: Istenünk, a saját fülünkkel hallottuk + atyáink beszélték el / nekünk * amit napjaikban, a régmúlt időkben / tettél. 2. Hogy nem az ő karjuk szerzett nékik / győzelmet * hanem a te jobbod és arcodnak / fénye. ANT. Dicsőség az Atyának és / Fiúnak * és Szentlélek / Istennek. Miképpen kezdetben vala, most és / mindenkor * és mindörökkön örökké / amen. ANT.

III. Introitus DOMINUS ILLUMINATIO MEA (26. zsolt. 1-2.)

A sötétségben bolyongónak kettőt jelent a fény: biztos irányt a bizonytalanságban, és biztatást, hogy a fény majd rávilágít a körülöttünk levő, most még félelmetes és alaktalan tárgyakra, megmutatja majd lényegüket. Krisztus a mi fényünk: biztos irány a világ sötétségében, s egyben az ő fénye, a hit megnyitja szemünket arra, hogy megértsük a körülöttünk levő kusza dolgokat, a világot, környezetünket, önmagunkat. A hit fényének birtokában áll biztosan az Egyház a földi élet harcai között

26. zs.: Ha tábor áll is / ellenem * nem fél a / szívem. 2. Ha harc támad / ellenem * én akkor is / bízom. ANT. Dicsőség az Atyának és / Fiúnak * és Szentlélek Is/tennek. Miképpen kezdetben vala, most és / mindenkor * és mindörökkön örökké / amen. ANT.

IV. Introitus DEUS IN LOCO SANCTO SUO (67. zsolt. 6-7. és 36.)

Belépünk a templomba, s íme, elénk ragyog - mint az ókeresztény templomok mozaikjain - a mindenen uralkodó Krisztusnak (a "Pantokrator"-nak) képe. Ő egybegyűjt minket Egyházában, templomában, szentmiséjében, hogy az életre bátorságot és erőt adjon népének. Az evangéliummal, a szájunkba adott legalkalmasabb imádságokkal ésénekekkel, főleg pedig az Eucharisztiával fog rólunk, nyájáról gondoskodni ebben a misében is.

(2. zsoltártónus)

67. zs.: Fölkél az Isten és ellenségei szerte / futnak * és menekülnek orcája elől, kik őt / gyűlölik. 2. Az igazak pedig vígan lakoznak és ujjonganak Isten / előtt * és gyönyörködnek örven/dezve. 3. Nyájad megtelepült ezen a / földön * így gondoskodtál jóságodban a szegényről, / Isten. ANT. Dicsőség az Atyának és / Fiúnak * és Szentlélek / Istennek. Miképpen kezdetben vala, most és / mindenkor * és mindörökkön örökké / amen. ANT.

V. Introitus PROTECTOR NOSTER (83. zsolt. 10- 11.)

Jó nekünk itt lennünk, itt lakni Urunk Egyházában, templomában. A mennyei Atya jóindulattal néz le ránk, mert az ő Fölkentjének, Krisztusának arca ragyog fölöttünk, s az Atya mibennünk saját Egyszülött Fiát látja. Igen, minden szentmise Krisztusnak és az Egyháznak egységét erősíti, s az Egyház bátran elmondhatja: "Élek ugyan, de már nem is én, hanem Krisztus él bennem" (Gal 2,20).

(3. zsoltártónus)

83. zs.: Mily kedvesek a te hajlékaid, Seregeknek / Ura ! * kívánkozik és sóvárog az én lelkem az Úr csarnokai / után. 2. Mert a madár házat talál magának + s a gerlice is fészket, hová fiait he/lyezze * oltáraidnál, Seregek Ura, én Királyom, és én / Istenem. (ANT.) 3. Boldogok, akik a te házadban laknak, / Uram * örökkön örökké dicsérhetnek / téged. 4. Nap és védőpajzs az Úr, az / Isten * kegyelmet és dicsőséget / ád az Úr. ANT. Dicsőség az Atyának és Fi/únak * és Szentlélek / Istennek. Miképpen kezdetben vala, most és min/denkor * és mindörökkön örökké / amen. ANT.

VI. Introitus DA PACEM DOMINE (Sirák 36,18)

A béke = a rendből jövő nyugalom (tranquillitas ordinis). Isten legnagyobb földi ajándéka. Rend és béke Isten és ember között, rend és béke az emberi lélekben, rend és béke ember és ember között, rend és béke ember és természet között. Ezt ígérték az Újszövetség áldásaként a próféták, s ezt kéri most az új Izrael, az Egyház az ő fiainak a szentmisében. De nem csak kéri, hanem adja is: itt állunk a templom küszöbén, a szentmise küszöbén, a szentmise bőségesen ontja a kegyelmeket. A templom egyben a mennyország küszöbe, ahol teljessé válik a béke, ahol megvalósul az igazi Béke Városa (= Jeru-Sálem).

(1. zsoltártónus)

Vigadtam, amikor azt mondották / nékem: * "Fölmegyünk az Úrnak / házába!" 2. Itt állnak immár / lábaink * a te csarnokaidnak küszöbén, ó Jeru/zsálem! 3. A te erős falaidközt honoljon / békesség * és magas tornyaidban legyen mindig / bőség! ANT. Dicsőség az Atyának és / Fiúnak * és Szentlélek / Istennek. Miképpen kezdetben vala, most és / mindenkor * és mindörökkön örökké / amen. ANT.

VII. Introitus DICIT DOMINUS (Jerem 29,11-12 és 14)

Az egyházi év vége felé közelítünk, mely az emberi élet végét és a történelem végét is egyre inkább eszűnkbe juttatja. A mennyországra
gondolva jobban éreznünk kell, hogy földi életünk számkivetés (vö. 2Kor 5,6). S íme, elénk áll az Úr, és önmagában ígéri nekünk a szabadulást, az üdvöt: a nép üdve ÉN vagyok. És elénk áll ma is az Egyház, s a szentmisében arra a mennyei bölcsességre tanít, mely nemzedékről nemzedékre hagyományozódik a szentek közösségében, s amely egyetlen eligazítónk lehet a szorongatások között (zsoltárversek).

(1. zsoltártónus)

77. zs.: Figyelmezz, én népem, tanítá/somra * hajtsátok fületeket az én szám igé/ire. 2. Megnyitom a számat bölcs sza/vakra * s elmondom az ősi idők / titkait. 3. Amit hallottunk és megér/tettünk, * mit atyáink beszéltek el / nékünk. 4. Mi sem titkoljuk el a fiak / előtt * elmondjuk az ifjú nemze/déknek. ANT. Dicsőség az Atyának és / Fiúnak * és Szentlélek / Istennek. Miképpen kezdetben vala, most és / mindenkor * és mindörökkön örökké / amen. ANT.

! AZ ÉVKÖZI IDŐBEN ÉNEKELHETŐ TOVÁBBI INTROITUSOK:
Áldott légyen a Szentháromság, Szent Szívének gondolata, A jó Pásztor, Befogadtuk, Isten, Méltóság és szépség, Jertek, Atyám áldottai, és esetleg: Táplálta őket, Ó, mily félelemmel.

Szentáldozáskor belépünk a Szentek Szentjébe, az oltár legközvetlenebb környékére, hogy ennek az oltárnak javaiból részesedjünk: a lelki ifjúságot, vigasztalást adó Kenyérből, melynek erejében eljuthatunk egészen az Úr hegyéig: a mennyei templomig.

(3. zsoltártónus)

42. zs.: Bocsásd ki világosságodat és igazságodat + azok vezessenek / engem * és vigyenek el szent hegyedre, a te / házadba. 2. És belépek az Isten oltárához + Istenhez, ki az ifjúság örömével tölt el / engem * hálát zengek Neked citerával, ó Isten, én / Istenem! ANT. 3. Miért vagy szomorú, én / lelkem? * miért háborogsz / bennem? 4. Bízzál az Istenben / mert még hálát adsz / néki * ő az én orcám szabadítója és én / Istenem! ANT.

II. Communio ILLUMINA FACIEM (30. zsolt. 17-18.)

Az Isten felé haladásunk közben érezzük a visszahúzó erőket, a különféle rabságok kötelékeit. A szentáldozásban biztatóan ragyog ránk azÚr arca, s morzsánként máris nekünk ajándékozza azt az igazi szabadságot, melyet kérünk tőle. Reá kell bíznunk magunkat, egész életünket és sorsunkat, egész kicsiny-voltunkat az ő kezébe kell tennünk ebben a szent pillanatban.

(2. zsoltártónus)

30. zs.: Tebenned bízom, Uram, meg nem szégyenülök / örökké * a te igazságod által szabadíts meg / engem. 2. Légy nekem oltalmazó / Istenem * hogy szabaddá tégy / engem. ANT. 3. Mert erősségem és menedékem / vagy Te * és a te nevedért vezérelsz engem és gondomat / viseled. 4. Kezedbe ajánlom az én / lelkemet * megváltottál engem Uram, igazság / Istene. ANT. 5. Örvendezek és vigadok a te irgalmasságodban + mert kicsiny-voltomban tekintetre / méltattál * és megláttad lelkemet a szorongatások / között. 6. Én pedig tebenned bíztam, Uram + és mondtam: te vagy az én / Istenem * kezedben az én / sorsom. ANT.

III. Communio QUI MANDUCAT MEAM CARNEM (Ján 6,57)

Az áldozás az egyesülés (= communio) szentsége. Az áldozati lakoma, melynek asztalát nem mi, hanem az Úr, a mi jó Pásztorunk teríti fel nekünk, azzal az Istennel egyesít, akinek áldozatunkat bemutattuk. "S vele együtt minden javak hozzám áradnak" - melyeket a zsoltár énekel meg, miközben Őhozzá járulunk.

(8. zsoltártónus)

22. zs.: Az Úr az én Pásztorom, nincsen hiányom / semmiben * zöldellő réteken ád helyet / nékem. 2. Csöndes folyóvizek mellett nevelt föl / engem felüdítette az én / lelkemet. ANT. 3. Az igazság ösvényein vezetett / engem * az ő ne/véért. 4. Ha a halál völgyében járok is, nem félek a / rossztól * mert te ott vagy / velem. ANT. 5. A te vessződ és pásztor/botod * megvigasztal / engem. 6. Asztalt terítesz / nekem * hogy szorongatóim szégyent / valljanak. ANT. 7. Megkented olajjal / fejemet * színültig töltöd / kelyhemet. 8. És a te irgalmasságod kísér / engem * életemnek minden / napján. 9. Hogy az Úr házában / lakjam * időtlen / időkig. ANT.

IV. Communio DE FRUCTU OPERUM TUORUM (103. zsolt. 13-I5.)

Isten földi áldásai, melyeket különösen az aratás, begyűjtés, szüret idején tapasztalunk, jelei annak a tápláléknak, melyet a szentáldozásban veszünk magunkhoz. Mily szép, hogy Isten a vele való egyesülést éppen teremtett javain, a kenyéren és boron keresztül akarta megvalósítani!

(1. zsoltártónus)

103. zs.: Áldjad, én lelkem az / Urat * én Uram, Istenem, felmagasztaltattál mindenek / fölött. 2. Dicsőségbe öltöztél és ékes/ségbe * fényesség a te / köntösöd. ANT. 3. Mely igen magasztosak a te műveid, Uram + mindeneket bölcsességgel / tettél * a te alkotásaid betöltik a / földet. 4. Kibocsátod lelkedet és életre / kelnek * és megújítod a földnek / színét. ANT. 5. Az Úrnak dicsősége örökké / tartó * örvendezzék az Úr az ő / művein. 6. Legyen gyönyörűsége az én éne/kemben * én pedig hadd gyönyörködjem az / Úrban ! ANT.

V. Communio GUSTATE ET VIDETE (33. zsolt. 9.)

Legrégibb áldozási énekünk, az őskeresztények eredetileg egyetlen Communio-éneke. Az egész év folyamán bármely misében énekelhető. Miközben az oltárnál "ízleljük és megtapasztaljuk, hogy milyen édes az Úr", a zsoltár a szentségnek további áldásait énekli. E kenyér a testvériség eszközlője, az erények és az igaz élet élesztője, és biztosíték ("az örök dicsőség záloga") arra, hogy nem csalódnak az Úrban bízók, mert egykor színről színre látják majd azt, akit most e szentségben ízlelnek.

33. zs.: Áldom én az Urat minden / időben * az ő dicsérete mindenkor / ajkamon. 2. Az Úrban dicsekszik az én / lelkem * hallják meg ezt a szelídek és vigad/janak ! ANT. 3. Magasztaljátok az Urat / énvelem * és dicsőítsük mind együtt az ő / nevét. 4. Járuljatok hozzá, és megvilágosultok / nála * és a ti orcátok meg nem / szégyenül. ANT. 5. Jertek fiaim, és hallgassatok / engem: * az Úr félelmére tanítlak / titeket. 6. Tartóztasd nyelvedet a / rossztól * és ne szóljanak hamisságot / ajkaid. ANT. 7. Fordulj el a rossztól és a jót / cselekedd * keresd a békét és azt kö/vessed. 8. Megőrzi az Úr az ő szolgáinak / lelkét * és nem csalódnak, kik őbenne / bíznak. ANT.

VI. Communio ACCEPTABIS SACRIFICIUM (50. zsolt. 21.)

Az Úrtól kaptuk a föld termését, a kenyeret és a bort. A mise felajánlásában "tieidet a tieidből neked ajánljuk föl", vagyis Isten saját adományait használtuk föl áldozati tárgyként. De ez csak akkor vált igazi áldozattá, amikor Krisztus saját testévé és vérévé lényegítette át (átváltoztatás). Ez már Istennek kedves, elfogadott áldozat volt, s a kenyérben és borban átadott önmagunkat is elfogadta, átváltoztatta. Ennek az átistenítésnek végpontja a szentáldozás: áldozatunk elfogadásának pecsétje. Önmagunkat adtuk? Most Isten adja önmagát.

50. zs.: Tiszta szívet teremts bennem, ó / Isten * és az igaz lelket újítsd meg / bensőmben. 2. Ne vess el engem orcád / elől * és szent Lelkedet ne vond meg / tőlem. ANT. 3. Add vissza nekem a te üdvösséged / örömét * és készséges lélekkel erősíts meg / engem. 4. Hadd tanítsam meg a bűnösöket a te / utadra * és az istentelenek majd megtérnek / Hozzád. ANT. 5. Nyisd meg, Uram / ajkamat * és szám a te dicséretedet / hirdeti. 6. A töredelmes lélek az Istennek tetsző / áldozat * a megtört és alázatos szívet, ó Isten, meg nem / veted. ANT.

VII. Communio QUI MIHI MINISTRAT (Ján 12,26)

Ha Isten szolgáinak tartjuk magunkat, követnünk kell Krisztust keresztútján. Keresztutunkat minden szentmise Krisztuséval egyesíti. S ha vele tartunk ezen az úton, akkor "ahol ő van, ott leszünk mi is". Ennek a megdicsőülésnek eszközlője, előre ízleléseés záloga a szentáldozás. Utána már elmondhatjuk, hogy ott vagyunk, ahol ő: "élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem".

A 22. zsoltárral ("Az Úr az én pásztorom", lásd az Aki eszi az én testemet kezdetű Communionál!)


AZ ÉVKÖZI IDŐ A Vízkereszt és Hamvazószerda, valamint Pünkösd és a következő Ádvent közti összesen 34 hetet évközi időnek nevezzük. A liturgikus ruhák színe ebben az időszakban zöld. Az évközi időnek nincs olyan határozottan körülírt tartalma, mint az ünnepi időszakoknak, de egyes szakaszai azért finoman igazodnak bizonyos gondolatok és hangulatok váltakozásához. A Vízkereszt utáni néhány hét még a Karácsony fényében ragyog. Örvendünk, hogy a mindenség Királya, Krisztus közénk jött, hogy irgalmasságában megemlékezett rólunk és gyógyítani akar minket. A nagyböjt előtti hetekre már árnyék borul: jobban átéljük az ember esendőségét, nyomorúságát, a bűn és a világ szorongatásait, Istenhez kiáltunk segítségért, fényességért. A Pünkösd utáni néhány hónap az Egyház földi vándorlásának idejét idézi föl: Pünkösd és az Úr második eljövetele között húzódik az az időszak, amelyet mi igen hosszúnak érzünk, de amelyről Krisztus azt mondta: "Egy kis idő és nem láttok engem, és ismét egy kis idő és megláttok engem." Ennek a "kis időnek" sokféle, olykor ellentétes tényezőktől meghatározott tartalma jelenül meg e misékben: a húsvéti szabadításért való hálaadás, a bizalom, a kérés, a jóra való szándék felindítása, az Egyház javaiban való örvendezés, a bajok, szenvedések, történelmi viharok között a Mester segítségül hívása. Végül az őszi hónapokban - amikor a természet is a téli halál felé fordul, s november ünnepei is a végső dolgokra irányítják figyelmünket - újból szorongóbbá, várakozástelibbé válik az Egyház hangja. "Jaj, hosszúra nyúlik zarándokságom ideje" (119. zsolt.) - érzi, s az éber szolgák meg az okos szüzek várakozásával kezd készülni az Utolsó Napra. TANÍTÁS A VASÁRNAPRÓL Az ünnepi időkben annyira azok különleges tartalmára figyeltünk, hogy kevésbé vettük észre azt a misztériumot, melyet minden vasárnap közvetít nekünk. Most, az évközi időben figyeljünk föl e szent napnak, "az Úr napjának" ajándékára. A vasárnap: az új Sabbat, a nyugalom napja. Isten a hetedik napon "megnyugodott" a teremtés művében, s e hetedik napot a nyugalom napjává, szent Sabbattá avatta. Azt akarta, hogy az ember, aki egész héten munkálkodik, e napot nyugalomban töltse és neki szentelje. Nem akarta, hogy az ember minden érdeklődése kimerüljön a munkában, önmagának és másoknak dolgoztatásában, a földi javak keresésében. Azt kívánta, hogy bölcsen megállapított ritmus szerint mindig megtérjünk az Úr nyugalmához, s ezzel önmagunk leglényegéhez, szívünk belsejéhez. A vasárnap: az Úr napja. Az Isten egyben azt akarta, hogy a hat nap után, melyen a világot használjuk, "uralmunk alá hajtjuk", a hetedik napot őneki szenteljük, ezzel elismerjük az ő uralmát magunk fölött. A hetedik napon jobban átéljük gyermek-voltunkat, melyet az állandó "uralkodás" veszedelmesen elfeledtet. Bár minden idő Istené, azt akarta, hogy egy nap egészen és fenntartás nélkül az övé legyen, s e napnak kegyelmi ereje szentelje meg a munkanapokat is. A vasárnap: Isten temploma az időben. A vasárnap: a feltámadás napja. A vasárnap a teremtés első napja volt, s ugyanezt a napot választotta Krisztus az újjáteremtésnek, az új életnek születésnapjává is: ezen a napon támadt fel. Ezért "az Egyház minden héten egy napon, amit az Úr napjának ("dominica") neveznek, megemlékezik az Úr feltámadásáról" (II. Vatikáni Zsinat Liturgikus Konstitúció, 102.). A vasárnap: az Egyház napja. Szünnapot mindenki tarthatna a hét bármely napján, s kiválaszthatna az imádság számára is tetszés szerinti napot. Az Egyház azonban azt akarja, hogy mindnyájunk számára ugyanazon nap legyen a nyugalom Istennek szentelt napja, hogy ne egyenként, hanem a megváltottak testvériségében, egy szent szolidaritásban, az eucharisztia ünnepélyes közös megünneplésével tartsuk meg az Úr napját. Az Egyház parancsa tehát, mely a vasárnap megszentelésére (munkaszünetre és misehallgatásra) int, nem szabadságunkat korlátozó rendelet, hanem nagy ajándék, mert biztosítja számunkra a közösségben való ünneplés minden gazdagságát. A vasárnap: az örök Húsvét napja. A nyugalom napja az örök nyugalom napjának, a mennyei boldogságnak előképe a földi időben. Ahogy a menny lesz az igazi és végleges templom, melynek földi előképe a mi templomunk, ugyanúgy a mennyben lesz örök Húsvétunk, örök Sabbatunk, örök Vasárnapunk, melynek nyugalmát és boldogságát előreízleljük a földi vasárnapban. "Ó milyek, s mekkorák azok a Szombatok, mikkel az ég örök udvara zeng s ragyog! Törteknek pihenés, bátraknak jutalom. Isten lesz minden, és mindenben Ő honol!" (Abelard himnusza, Babits M. ford.) Hogyan tartsuk meg a vasárnapot? (Csanád B.: Vasárnapi elmélkedések alapján.) 1. Legyen ez valóban a nyugalom napja. Ha rohanó korunkban úgy érezzük, ez áldozatot jelent, hozzuk meg az áldozatot. A rendkívüli helyzetektől eltekintve ne végezzünk e napon nehéz testi munkát, ne zsúfoljunk olyan programokat e napra, melyek még jobban kifárasztanak, mint a hétköznapok, megakadályozzák a lélek felüdülését, sőt talán még a szentmisén való részvételt is. 2. A szentmisén való részvétel nem mellékes dolog, melyet a szabadon maradt időre beosztunk, hanem a nap központja, melyhez egyéb terveinket alkalmazzuk. Nem jó megoldás, ha valaki szombaton "letudja" misekötelezettségét, hogy vasárnap agyondolgozza vagy agyonunja magát. Komoly ok nélkül nem ajánljuk a vasárnapi mise elővételezését szombat estére, mert ez könnyen a vasárnapi ünneplés elsekélyesedésére vezet. Szolgáljon inkább a szombat esti vasárnap-kezdés előkészületül: a vasárnapi liturgia, olvasmányok átelmélkedése után átéltebben, gyümölcsözőbben veszünk részt a szentmisén. 3. Teljes, huszonnégyórás ünneplésben gondolkodjunk. Ősi keresztény szokás, hogy előző este vigíliát tartottak (nem a vasárnapi szentmise helyett, hanem annak előkészítésére). "Aki csak teheti, jöjjön el az esti és az éjszakai istentiszteletre, és imádkozzék Istenhez az egyházi közösségben bűnei bocsánatáért. Aki ezt nem tudja megtenni, legalább otthonában imádkozzék." (5. századi prédikációból.) Az Egyház kéri, hogy vasárnap délután lehetőleg vegyünk részt az ünnepélyes Vesperáson, melynek megtartását minden plébániatemplomban szorgalmazza. 4. A vasárnap a lélek napja. Használjuk fel vallási tudásunk növelésére (olvasás), műveltségünk, lelki gazdagságunk fejlesztésére (múzeumok, komolyzenei hangversenyek), szeretet-kötelékeink erősítésére (ünnepi családi étkezés, baráti és rokoniösszejövetelek). A vasárnap és a hétköznapok. A vasárnap buzgó megtartását és a mindennapok keresztény megélését nem szabad egymással szembeállítani. A vasárnap segít hétköznapjainkat is szentebbé tenni, hétköznapjainkra is Húsvét fénye ragyog rá, az Egyházban tulajdonképpen minden nap Pászka, minden nap húsvét. A köznapokat a rendszeres imádsággal (különösen a szent zsolozsma végzésével) és minél gyakoribb, akár mindennapos misehallgatással szenteljük Istennek. Amikor egész életünket, a munkát, szenvedést,örömöket, nehézségeket, kísértéseket, bűnnel vívott küzdelmeket, az embertársakkal való érintkezés problémáit Isten kezéből fogadjuk el és neki fölajánljuk, amikor minden ügyünkben ellentmondás és okoskodás nélkül őrá bízzuk magun kat, akkor a keresztségben kapott általános papságunkat gyakoroljuk, mert a szentmisében mindezt Krisztus papi áldozatával egyesíthetjük. Így a köznapok a vasárnapból forrásoznak és ismét abba torkollnak. Az énekek kiválasztása az évközi vasárnapokon Az évközi időre 7 misekezdő Introitust és 7 áldozási éneket, Communiot tartalmaz énekkönyvünk (Éneklő Egyház - a szerk.). Közülük három szempont figyelembevételével választhatjuk ki a vasárnapi énekeket. a) A tételek eltérő gondolati és érzelmi köröket képviselnek, s a mise evangéliuma alapján keressük ki a hozzá legjobban illőt. b) A 7 tétel nagyjából követi az évközi idő előrehaladását, s e szerint az elsőt főként január hónapban, a másodikat februárban, a harmadikat június-júliusban, a negyediket augusztusban, az ötödiket szeptemberben, a hatodikat októberben, a hetediket novemberben énekelhetjük négy-négy vasárnapon át. c) Végül figyelembe lehet venni az adott közösség énektudását: az újonnan tanult tételeket gyakrabban ismételni, a már begyakorolt tételeket változatosabban alkalmazni. Introitusok az évközi időre I. Introitus OMNIS TERRA (65. zsolt. 4.)
	Köszöntse illő dicsőítő ének a köztünk egykor megjelent, s minden misében megjelenő Fölséges Istent, és terjedjen el a dicsőítő ének az egész földön. Minden mise az Isten fölséges (nagyságában félelmetes, ugyanakkor jóságában megnyerő) cselekedeteinek, elsősorban az Úr legfélelmetesebb és legjóságosabb művének, a keresztáldozatnak emlékezete. Ezért hívogat a zsoltárénekes: jöjjetek és lássátok az Isten műveit...
(4. zsoltártónus)

65. zs.: Ujjongjatok az Istennek, minden / földek * zsoltárt zengjetek az ő fölséges / nevének. 2. Jöjjetek és lássátok az Isten / műveit * félelmetes, amit az emberek között / végbevitt. ANT. Dicsőség az Atyának és / Fiúnak * és Szentlélek / Istennek. Miképpen kezdetben vala, most és / mindenkor * és mindörökkön örökké / amen. ANT.

II. Introitus EXSURGE, QUARE OBDORMIS (43. zsolt. 23-26.)

	"Nem aluszik és el nem szunnyad, aki Izraelt -- az Egyházat és tagjait -- őrizi" (120. zsoltár). Miért ébreszti mégis énekünk az "alvó" Istent, mint egykor a bárkában a vihartól félő apostolok az alvó Krisztust? Valóban, az Egyház is, a keresztény lélek is néha úgy érzi, Isten végtelen távolságban van, tétlenül nézi küzdelmeinket. Elsősorban azért, mert Isten "megközelíthetetlen fényességben lakozik", s itt a földön csak a hit által látjuk öt. Másodsorban azért, mert amikor mibennünk elalszik Isten jelenlétének érzéke, akkor úgy érezzünk, mintha Isten lenne az, aki "elaludt" és távol van tőlünk. Harmadsorban: Isten néha a lelki sötétség, elhagyatottság éjszakájába vezeti Egyházát és a lelkeket is (ezt átérezte még a kereszten függő Üdvözítő is!), hogy próbára tegye hűségüket, s arra késztesse őket, hogy nagyobb hévvel ostromolják az ő irgalmát: "Kelj föl, s ne űzz el végleg!" Az Egyház, melytől semmi emberi nem idegen, elfogadja a léleknek ezt a nehéz helyzetét, s szent szavakkal énekként adja szájunkra. De ott a biztatás is: tapasztaljuk ugyan, hogy magunkban nem bízhatunk, de az egész üdvösségtörténet, amit atyáink, az apostolok beszéltek el nekünk, tanúsítja, hogy az Úr jobbja a mi gyözelmünk biztosítéka (zsoltárversek).
(1. zsoltártónus)

43. zs.: Istenünk, a saját fülünkkel hallottuk + atyáink beszélték el / nekünk * amit napjaikban, a régmúlt időkben / tettél. 2. Hogy nem az ő karjuk szerzett nékik / győzelmet * hanem a te jobbod és arcodnak / fénye. ANT. Dicsőség az Atyának és / Fiúnak * és Szentlélek / Istennek. Miképpen kezdetben vala, most és / mindenkor * és mindörökkön örökké / amen. ANT. III. Introitus DOMINUS ILLUMINATIO MEA (26. zsolt. 1-2.)

	A sötétségben bolyongónak kettőt jelent a fény: biztos irányt a bizonytalanságban, és biztatást, hogy a fény majd rávilágít a körülöttünk levő, most még félelmetes és alaktalan tárgyakra, megmutatja majd lényegüket. Krisztus a mi fényünk: biztos irány a világ sötétségében, s egyben az ő fénye, a hit megnyitja szemünket arra, hogy megértsük a körülöttünk levő kusza dolgokat, a világot, környezetünket, önmagunkat. A hit fényének birtokában áll biztosan az Egyház a földi élet harcai között
(2. zsoltártónus)
26. zs.: Ha tábor áll is / ellenem * nem fél a / szívem. 2. Ha harc támad / ellenem * én akkor is / bízom. ANT. Dicsőség az Atyának és / Fiúnak * és Szentlélek Is/tennek. Miképpen kezdetben vala, most és / mindenkor * és mindörökkön örökké / amen. ANT. IV. Introitus DEUS IN LOCO SANCTO SUO (67. zsolt. 6-7. és 36.)

	Belépünk a templomba, s íme, elénk ragyog - mint az ókeresztény templomok mozaikjain - a mindenen uralkodó Krisztusnak (a "Pantokrator"-nak) képe. Ő egybegyűjt minket Egyházában, templomában, szentmiséjében, hogy az életre bátorságot és erőt adjon népének. Az evangéliummal, a szájunkba adott legalkalmasabb imádságokkal ésénekekkel, főleg pedig az Eucharisztiával fog rólunk, nyájáról gondoskodni ebben a misében is.
(2. zsoltártónus) 67. zs.: Fölkél az Isten és ellenségei szerte / futnak * és menekülnek orcája elől, kik őt / gyűlölik. 2. Az igazak pedig vígan lakoznak és ujjonganak Isten / előtt * és gyönyörködnek örven/dezve. 3. Nyájad megtelepült ezen a / földön * így gondoskodtál jóságodban a szegényről, / Isten. ANT. Dicsőség az Atyának és / Fiúnak * és Szentlélek / Istennek. Miképpen kezdetben vala, most és / mindenkor * és mindörökkön örökké / amen. ANT. V. Introitus PROTECTOR NOSTER (83. zsolt. 10- 11.)

	Jó nekünk itt lennünk, itt lakni Urunk Egyházában, templomában. A mennyei Atya jóindulattal néz le ránk, mert az ő Fölkentjének, Krisztusának arca ragyog fölöttünk, s az Atya mibennünk saját Egyszülött Fiát látja. Igen, minden szentmise Krisztusnak és az Egyháznak egységét erősíti, s az Egyház bátran elmondhatja: "Élek ugyan, de már nem is én, hanem Krisztus él bennem" (Gal 2,20).
(3. zsoltártónus) 83. zs.: Mily kedvesek a te hajlékaid, Seregeknek / Ura ! * kívánkozik és sóvárog az én lelkem az Úr csarnokai / után. 2. Mert a madár házat talál magának + s a gerlice is fészket, hová fiait he/lyezze * oltáraidnál, Seregek Ura, én Királyom, és én / Istenem. (ANT.) 3. Boldogok, akik a te házadban laknak, / Uram * örökkön örökké dicsérhetnek / téged. 4. Nap és védőpajzs az Úr, az / Isten * kegyelmet és dicsőséget / ád az Úr. ANT. Dicsőség az Atyának és Fi/únak * és Szentlélek / Istennek. Miképpen kezdetben vala, most és min/denkor * és mindörökkön örökké / amen. ANT. VI. Introitus DA PACEM DOMINE (Sirák 36,18)

	A béke = a rendből jövő nyugalom (tranquillitas ordinis). Isten legnagyobb földi ajándéka. Rend és béke Isten és ember között, rend és béke az emberi lélekben, rend és béke ember és ember között, rend és béke ember és természet között. Ezt ígérték az Újszövetség áldásaként a próféták, s ezt kéri most az új Izrael, az Egyház az ő fiainak a szentmisében. De nem csak kéri, hanem adja is: itt állunk a templom küszöbén, a szentmise küszöbén, a szentmise bőségesen ontja a kegyelmeket. A templom egyben a mennyország küszöbe, ahol teljessé válik a béke, ahol megvalósul az igazi Béke Városa (= Jeru-Sálem).
(1. zsoltártónus) Vigadtam, amikor azt mondották / nékem: * "Fölmegyünk az Úrnak / házába!" 2. Itt állnak immár / lábaink * a te csarnokaidnak küszöbén, ó Jeru/zsálem! 3. A te erős falaidközt honoljon / békesség * és magas tornyaidban legyen mindig / bőség! ANT. Dicsőség az Atyának és / Fiúnak * és Szentlélek / Istennek. Miképpen kezdetben vala, most és / mindenkor * és mindörökkön örökké / amen. ANT. VII. Introitus DICIT DOMINUS (Jerem 29,11-12 és 14)

	Az egyházi év vége felé közelítünk, mely az emberi élet végét és a történelem végét is egyre inkább eszűnkbe juttatja. A mennyországra gondolva jobban éreznünk kell, hogy földi életünk számkivetés (vö. 2Kor 5,6). S íme, elénk áll az Úr, és önmagában ígéri nekünk a szabadulást, az üdvöt: a nép üdve ÉN vagyok. És elénk áll ma is az Egyház, s a szentmisében arra a mennyei bölcsességre tanít, mely nemzedékről nemzedékre hagyományozódik a szentek közösségében, s amely egyetlen eligazítónk lehet a szorongatások között (zsoltárversek).
(1. zsoltártónus) 77. zs.: Figyelmezz, én népem, tanítá/somra * hajtsátok fületeket az én szám igé/ire. 2. Megnyitom a számat bölcs sza/vakra * s elmondom az ősi idők / titkait. 3. Amit hallottunk és megér/tettünk, * mit atyáink beszéltek el / nékünk. 4. Mi sem titkoljuk el a fiak / előtt * elmondjuk az ifjú nemze/déknek. ANT. Dicsőség az Atyának és / Fiúnak * és Szentlélek / Istennek. Miképpen kezdetben vala, most és / mindenkor * és mindörökkön örökké / amen. ANT. ! AZ ÉVKÖZI IDŐBEN ÉNEKELHETŐ TOVÁBBI INTROITUSOK: Áldott légyen a Szentháromság, Szent Szívének gondolata, A jó Pásztor, Befogadtuk, Isten, Méltóság és szépség, Jertek, Atyám áldottai, és esetleg: Táplálta őket, Ó, mily félelemmel.

Communiók az évközi időre 1. Communio INTROIBO AD ALTARE (42. zsolt. 4.)

	Szentáldozáskor belépünk a Szentek Szentjébe, az oltár legközvetlenebb környékére, hogy ennek az oltárnak javaiból részesedjünk: a lelki ifjúságot, vigasztalást adó Kenyérből, melynek erejében eljuthatunk egészen az Úr hegyéig: a mennyei templomig.
(3. zsoltártónus) 42. zs.: Bocsásd ki világosságodat és igazságodat + azok vezessenek / engem * és vigyenek el szent hegyedre, a te / házadba. 2. És belépek az Isten oltárához + Istenhez, ki az ifjúság örömével tölt el / engem * hálát zengek Neked citerával, ó Isten, én / Istenem! ANT. 3. Miért vagy szomorú, én / lelkem? * miért háborogsz / bennem? 4. Bízzál az Istenben / mert még hálát adsz / néki * ő az én orcám szabadítója és én / Istenem! ANT.

II. Communio ILLUMINA FACIEM (30. zsolt. 17-18.)

	Az Isten felé haladásunk közben érezzük a visszahúzó erőket, a különféle rabságok kötelékeit. A szentáldozásban biztatóan ragyog ránk azÚr arca, s morzsánként máris nekünk ajándékozza azt az igazi szabadságot, melyet kérünk tőle. Reá kell bíznunk magunkat, egész életünket és sorsunkat, egész kicsiny-voltunkat az ő kezébe kell tennünk ebben a szent pillanatban.
(2. zsoltártónus) 30. zs.: Tebenned bízom, Uram, meg nem szégyenülök / örökké * a te igazságod által szabadíts meg / engem. 2. Légy nekem oltalmazó / Istenem * hogy szabaddá tégy / engem. ANT. 3. Mert erősségem és menedékem / vagy Te * és a te nevedért vezérelsz engem és gondomat / viseled. 4. Kezedbe ajánlom az én / lelkemet * megváltottál engem Uram, igazság / Istene. ANT. 5. Örvendezek és vigadok a te irgalmasságodban + mert kicsiny-voltomban tekintetre / méltattál * és megláttad lelkemet a szorongatások / között. 6. Én pedig tebenned bíztam, Uram + és mondtam: te vagy az én / Istenem * kezedben az én / sorsom. ANT. III. Communio QUI MANDUCAT MEAM CARNEM (Ján 6,57)

	Az áldozás az egyesülés (= communio) szentsége. Az áldozati lakoma, melynek asztalát nem mi, hanem az Úr, a mi jó Pásztorunk teríti fel nekünk, azzal az Istennel egyesít, akinek áldozatunkat bemutattuk. "S vele együtt minden javak hozzám áradnak" - melyeket a zsoltár énekel meg, miközben Őhozzá járulunk.
(8. zsoltártónus) 22. zs.: Az Úr az én Pásztorom, nincsen hiányom / semmiben * zöldellő réteken ád helyet / nékem. 2. Csöndes folyóvizek mellett nevelt föl / engem felüdítette az én / lelkemet. ANT. 3. Az igazság ösvényein vezetett / engem * az ő ne/véért. 4. Ha a halál völgyében járok is, nem félek a / rossztól * mert te ott vagy / velem. ANT. 5. A te vessződ és pásztor/botod * megvigasztal / engem. 6. Asztalt terítesz / nekem * hogy szorongatóim szégyent / valljanak. ANT. 7. Megkented olajjal / fejemet * színültig töltöd / kelyhemet. 8. És a te irgalmasságod kísér / engem * életemnek minden / napján. 9. Hogy az Úr házában / lakjam * időtlen / időkig. ANT. IV. Communio DE FRUCTU OPERUM TUORUM (103. zsolt. 13-I5.)

	Isten földi áldásai, melyeket különösen az aratás, begyűjtés, szüret idején tapasztalunk, jelei annak a tápláléknak, melyet a szentáldozásban veszünk magunkhoz. Mily szép, hogy Isten a vele való egyesülést éppen teremtett javain, a kenyéren és boron keresztül akarta megvalósítani!
(1. zsoltártónus) 103. zs.: Áldjad, én lelkem az / Urat * én Uram, Istenem, felmagasztaltattál mindenek / fölött. 2. Dicsőségbe öltöztél és ékes/ségbe * fényesség a te / köntösöd. ANT. 3. Mely igen magasztosak a te műveid, Uram + mindeneket bölcsességgel / tettél * a te alkotásaid betöltik a / földet. 4. Kibocsátod lelkedet és életre / kelnek * és megújítod a földnek / színét. ANT. 5. Az Úrnak dicsősége örökké / tartó * örvendezzék az Úr az ő / művein. 6. Legyen gyönyörűsége az én éne/kemben * én pedig hadd gyönyörködjem az / Úrban ! ANT. V. Communio GUSTATE ET VIDETE (33. zsolt. 9.)

	Legrégibb áldozási énekünk, az őskeresztények eredetileg egyetlen Communio-éneke. Az egész év folyamán bármely misében énekelhető. Miközben az oltárnál "ízleljük és megtapasztaljuk, hogy milyen édes az Úr", a zsoltár a szentségnek további áldásait énekli. E kenyér a testvériség eszközlője, az erények és az igaz élet élesztője, és biztosíték ("az örök dicsőség záloga") arra, hogy nem csalódnak az Úrban bízók, mert egykor színről színre látják majd azt, akit most e szentségben ízlelnek.


33. zs.: Áldom én az Urat minden / időben * az ő dicsérete mindenkor / ajkamon. 2. Az Úrban dicsekszik az én / lelkem * hallják meg ezt a szelídek és vigad/janak ! ANT. 3. Magasztaljátok az Urat / énvelem * és dicsőítsük mind együtt az ő / nevét. 4. Járuljatok hozzá, és megvilágosultok / nála * és a ti orcátok meg nem / szégyenül. ANT. 5. Jertek fiaim, és hallgassatok / engem: * az Úr félelmére tanítlak / titeket. 6. Tartóztasd nyelvedet a / rossztól * és ne szóljanak hamisságot / ajkaid. ANT. 7. Fordulj el a rossztól és a jót / cselekedd * keresd a békét és azt kö/vessed. 8. Megőrzi az Úr az ő szolgáinak / lelkét * és nem csalódnak, kik őbenne / bíznak. ANT. VI. Communio ACCEPTABIS SACRIFICIUM (50. zsolt. 21.)

	Az Úrtól kaptuk a föld termését, a kenyeret és a bort. A mise felajánlásában "tieidet a tieidből neked ajánljuk föl", vagyis Isten saját adományait használtuk föl áldozati tárgyként. De ez csak akkor vált igazi áldozattá, amikor Krisztus saját testévé és vérévé lényegítette át (átváltoztatás). Ez már Istennek kedves, elfogadott áldozat volt, s a kenyérben és borban átadott önmagunkat is elfogadta, átváltoztatta. Ennek az átistenítésnek végpontja a szentáldozás: áldozatunk elfogadásának pecsétje. Önmagunkat adtuk? Most Isten adja önmagát.


50. zs.: Tiszta szívet teremts bennem, ó / Isten * és az igaz lelket újítsd meg / bensőmben. 2. Ne vess el engem orcád / elől * és szent Lelkedet ne vond meg / tőlem. ANT. 3. Add vissza nekem a te üdvösséged / örömét * és készséges lélekkel erősíts meg / engem. 4. Hadd tanítsam meg a bűnösöket a te / utadra * és az istentelenek majd megtérnek / Hozzád. ANT. 5. Nyisd meg, Uram / ajkamat * és szám a te dicséretedet / hirdeti. 6. A töredelmes lélek az Istennek tetsző / áldozat * a megtört és alázatos szívet, ó Isten, meg nem / veted. ANT. VII. Communio QUI MIHI MINISTRAT (Ján 12,26)

	Ha Isten szolgáinak tartjuk magunkat, követnünk kell Krisztust keresztútján. Keresztutunkat minden szentmise Krisztuséval egyesíti. S ha vele tartunk ezen az úton, akkor "ahol ő van, ott leszünk mi is". Ennek a megdicsőülésnek eszközlője, előre ízleléseés záloga a szentáldozás. Utána már elmondhatjuk, hogy ott vagyunk, ahol ő: "élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem".
(1. zsoltártónus)

A 22. zsoltárral ("Az Úr az én pásztorom", lásd az Aki eszi az én testemet kezdetű Communionál!)

! Az évközi időben énekelhető további Communiók: A Kenyér, amelyet én adok, Áldjuk a mennynek Istenét, Az én házam. forrás: Éneklő Egyház